Kalandtúra sötétben

Épp előző nap futottunk össze lovaink volt bértartójával, aki már messziről azzal fogadott minket: hogy- hogy nem volt még az idén lószökés? Nagy mellénnyel meséltük, hogy biz'a az idén résen voltunk,  többször váltottunk legelőt, és a villanypásztort is sokkal gyakrabban ellenőriztük, blablabla.
Én ugyan már mondtam az embernek, hogy át kéne vinni őket a szomszéd üres telekre, mert ott van még némi rágnivaló. Persze a mi legelőnkön is vannak buja zöldek, azonban valamiért azokat a növényeket-fűféléket Malátáék nem kedvelik. Ebből kifolyólag le is trágyázzák rendesen. Aztán a ló onnan már nem fog enni, ahová odakulázott. Így van ez rendjén. Azt is megfigyeltem, hogy tele a legelő zsenge tyúkhúrral, azt se szeretik a lovak. Valószínűleg nem véletlen a növény elnevezése, mivel a tyúkok meg tarajba kapnak érte.
Szó mi szó, esteledvén nekikészülődtem a lovak abrakadagjának kimérésére, és indultam füttyenteni a lovaknak...ám füttyöghettem, hívogathattam őket nevükön, se nem láttam, se nem hallottam a patadobogásukat a távolból. Mert hát dimbes-dombos a karámjuk, s leggyakrabban a dombok mögül vágtáznak haza, ha hívom őket.
Még a sötétülő fényeknél is láttam azonban, hogy a Bittva felé a villanypásztor hiányos egy darabon és a cölöpök is ki vannak dőlve. Huhh! Már akkor éreztem, hogy hosszú esténk lesz...És főleg rettenetesen hideg.
Mobilon értesítettem páromat, hogy jó lesz, ha elindul ő is egy zabosvödörrel a kezében, mert itten bizony kalandtúra készül és már erőteljesen sötétedik..
Magam elindultam a kidőlt oszlopok felé, hátha nyomot fogok, közben szólongattam a bestéket ezerrel, de bizony egy árva hangot nem hallottam felőlük, csak a talpam alatti ágak-rőzsék ropogását. Addig amíg látni lehetett valamit, körbeszaladtam a területet, hátha észreveszem őket valahol, és megnéztem az egyik szomszédos telket is, ahol két fajtársukhoz is át szoktak szökni néha, de most ott sem voltak. És telefon se jött a faluból senkitől, hogy látták volna őket valamerre randalírozni.
Közben párom autóval járta be a vidéket és meg is találta őkelméket a futballpálya környékén lévő legelőrészen, ahol marhák legelnek. Jött is haza, hogy megvannak, de most már nem hozzuk haza őket, mert beesteledett. Jöttem azonnal az ötlettel, hogy mégiscsak menjünk értük, kérünk szomszédtól nagyteljesítményű reflektort. A reflektor aztán épp addig világított, amíg megérkeztünk a helyszínre, és a legelő kellős-közepén voltunk százhúsz marhával körülvéve. Bevallom, egy kissé megszeppentem. Azért bruhaháékat megtaláltuk, nagynehezen felszerszámoztuk a sötétben - épp csak annyi fényünk volt, amennyire a falu közvilágítása eljutott hozzánk. Természetesen csillagfény, vaksötétség  és csak búbeccék múúú-ja hallatszott.
Kezünkben a két ló már kötőféken, amikor gyors kupaktanács után mégis úgy döntöttünk, hogy ebben a sötétben lámpa híján mégsem botorkálunk velük a marhákon keresztül. Ropogott a lábunk alatt a jéghártya, estünk-keltünk ló nélkül is a megfagyott marhapata nyomokban. Mínusz 10 fokban megizzadtam, mire kikecmeregtünk a legelőről.
Másnap aztán pitymallatkor már úton voltunk, nehogy a világossággal lovaink is valami huncut új legelő után nézzenek. Ott álltak, ahol az este hagytuk őket, még tán a lábuk is gyökeret vert, úgy vártak minket. Talán még az is eszükbe jutott, hogy mindenhol jó, de legjobb a jó meleg istállóban. Főleg ilyen fogcsikorgató hidegben!
A poszthoz kép értelemszerűen nem készült, rábízom olvasóimra a képzelgést.

Megjegyzések

  1. El is képzeltem a sötétet, a hideget, az ijedelmet, a megtalálás örömét. Ezek a lovak!! Ezek az állatok! Mindig csinálnak programot az embernek!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Füstölt nyúlcomb

Nyúlszalámi

Feta sajt készítés